Lelki mélyhámlasztás

Ha megfigyeljük az 50 év feletti korosztályokat, azt látjuk, hogy egyik-másik ember arca pontosan tükrözi azokat a lelki és testi történéseket, amiken az illető keresztülment. Vannak, akik szerencsés módon nevetőráncokkal vannak megáldva, míg mások lefelé görbülő szájvonallal, éles, mély barázdákkal, amik az arcukat komorrá, szomorúvá teszik, szemüket a mély ráncok olyan sűrűn barázdálják, hogy ha megnézünk róluk egy fialatkori fotót, el se hisszük, hogy ugyanaz az ember tekint ránk a fotóról. És közben tudjuk, hogy a sok ránc mögött igenis ott rejtőzik az a fiatal arc, csak valahogy le kellene róla hántani a sok megpróbáltatást, kínt és szenvedést. A kozmetikai ipar csodáinak köszönhetően ez ma már mindennapos dolog, 10 évvel fiatalabban távozhatsz a szakembertől.

Ám mi van akkor, ha ezek a redők, ráncok és barázdák nem az arcunkat csúfítják el, hanem a lelkünket? Vagy ami még rosszabb, azt is...Hiába megyek el kozmetikushoz, ha a lelkem ugyanolyan ráncos marad, annyira megviselték az engem ért támadások, bántalmak, csalódások, hogy ugyanannyira megváltozott, mint az arcom. Kívűlről tán megfiataladok, de belül öreg és keserű maradok.
Nem is oly rég még reményekkel tekintettem a felnőtt létbe, de igen hamar megkeseredtem benne. Képtelen vagyok mosolyogni csúf maszkom mögött, és képtelen vagyok reménykedni és szeretni megkérgesedett lelkemmel. Energiám töredéke annak, amivel elindultam az úton. Vajon van számomra lelki mélyhámlasztás? Ha igen, ki végzi? Hol kérhetek időpontot? Vagy ezt csak én magam végezhetem el? Nekem kell elég erőt gyűjtenem ahhoz, hogy ezt véghez vihessem? Hogyan kezdjek hozzá? Hisz annyira keserű a lelkem, hogy minden gondolatom elvetélt cselekedeteket eredményez. Elvesztettem a képességem arra, hogy pozitívan lássak. Pedig a szem a lélek tükre...azon keresztül kellene eltalálnom a lelkemhez újra. Meg kell látnom a jót minden napban, és megmutatni a lelkemnek, hogy "látod, van még remény, erős vagy"!

És hogy milyen is a lelki mélyhámlasztás? Szép lassan lehántom a szürke kérget, a tiszta, megfiatalodott felszínt még letisztogatom, lemosom, hogy fénylő legyen, és visszaverje a rá vetett fénysugarakat, és az mások arcán és lelkében tündököljön.

A gyóntatószék

- Oldozz fel atyám, vétkeztem!
- Valld meg bűneid, leányom!
- Csúnya hangnemben beszéltem egy férfiúval.
- Mit mondtál neki, leányom?
- Azt, hogy ha nem kellek neki, menjen apácának.
- Többszörös bűn ez leányom, mert látom, nem csak vérmérsékleteddel van gond, de a hittan órán se figyeltél oda.
- Miért mondja ezt, atyám?
- Mert férfiú apáca nem, csak pap lehet...
- ...vagy szerzetes.
- Egy kutya...
- Már hogy lenne atyám?? A szerzetes nem celebrál. Csak a főnöke...a hogy is hívják...rendszerzet..vagy főszerzet?
- Már hogy ne celebrálna!? Tudatlanságod arcpirító, leányom! A szerzetes életét valamilyen különleges célnak szenteli, de akár egy pap, misét is celebrálhat. És a "főnökét" nem főszerzetnek, vagy rendszerzetnek nevezik, hanem...
- Megvan! Eszembe jutott! Rendfőnök!
- ...rendHÁZfőnök!!
- Bocsásd meg tudatlanságom, atyám!
- No, jól van. Mondj el 10 miatyánkot, aztán menj utadra, és mostantól kissé jobban figyelj oda az egyház tanaira!
- Igen, atyám. Az Atya, a fiú, és a Szentlélek nevében...Ámen.
- Ámen.
-Ó, még egy kérdés atyám. Most megtanultam, hogy a szerzetes celebrál is, de vajon katedrális?

Bakancs lista

Vágyálmak az idei évre:

1. Barcelona.
2. Muse...újra.
4. Nagynéni leszek.
5. Telepakolom növényekkel az albit.
6. Megtanulom a stresszt kezelni.
7. Elfogadom, hogy barátságok elmúlhatnak, és ez ellen nem lehet küzdeni. 
8. Kevesebb lesz a hisztéria...
9. ...és jóval több az öröm.
10. Egyre jobb és jobb leszek jógán.
11. Csakazértis elmegyek a Füvészkertbe.
12. Quimby...újra...és újra...
13. Lefotózom Budapest legszebb kupoláit, erkélyeit és ablakait.
14. Folytatom(juk) a Dráva part feltérképezését.
15. Veszek piros ruhákat.
16. Elmegyek az operába.
17. Sokat heverek a fűben...
18. Nem leszek egyedül...

Egy szomorú virág dala

Az idők kezdetén születtem én, picinyke növény voltam.

Születtem sok reménnyel, vággyal, ha akarom, szebbek legszebbike lehetek- tudtam.
 
Csodás kertben cseperedtem, kislányok dédelgettek, de amikor nem figyeltek,
kutyák, birkák, óvatlan emberek ijesztgettek.
 
Ha nagy szél jött, erőmet összeszedve kapaszkodtam, s ragaszkodtam a földhöz, mely otthont adott nekem.
Ha méhek látogattak meg, s csiklandoztak, én virágporom hullajtva nevettem.
 
A kislányok felnőttek, védelmemre nem kelt már senki, egyedül maradtam.
Ott álltam én magányosan, de reménykedve a kietlen világban.
 
Kutyák, birkák jöttek, s tapostak rám, szél tépázta szirmaimat.
Jöttek emberek is, kik letépni akartak, de soha nem hagytam magam.
 
Élt bennem a vágy, hogy olyan ember szakít le egy nap, ki azt megérdemli,
s kristályvázában őriz és szeretget engem, míg ezt megteheti.
 
Hogy e nap eljöhessen egyszer, rájöttem, fegyverrel kell magam megvédenem.
Töviseket növesztettem hát, mind egyre többet, s aki pusztítani akart, felettem nem győzedelmeskedhetett.

A veszély múltán újra és újra kiegyenesedett száram, töviseim pedig védtek, akár az oroszlán karma.
 
Közben csak vártam és vártam azt, ki arra rendeltetett, hogy letépjen,
de nem vettem észre, hogy közben szirmaim megszürkültek, s már nem látszott belőlem más, csak az éles tövisek.
Viharok, és veszélyek tépáztak, míg éltem, büszke remény éltetett.
De túl sok volt bennem a félelem, mi végül egy szúrós bogánccsá változtatott engem.
 
Ott vagyok még mindig a kertben, ott leszek most már örökké.
Belül rejtve ott a sok szép, de meglátni azt e halott, szürke testben, tudom, túl nehéz.
 

Agyhalott állapotban

Három szabadnap. Nem is volt még ilyen. Illetve volt, jóval hosszabb is, csak az eleje meg a vége mindig 260 vagy 1700 km utazással telt. Most nem mentem sehova. Itt maradtam. Három nap nem elég ahhoz, hogy közben megtegyünk 520 km-t, és a fennmaradó kevéske időt kipihenten élvezzük. A 3400-ról nem is beszélve. De igazából most meg se fordult a fejemben.
Gondoltam, hű, de jó is lesz, pláne, hogy egy 12 órás munkanap után jött, amely napon vizet cseréltem körülbelül 25 darab vázában, visszavagdostam a bennük levő virágok szárát, megkötöttem öt csokrot, beáraztam és polcokra pakoltam egy csomó kosarat, emailt írtam, nyomtattam, számlát írtam, takarítottam, ésatöbbiésatöbbi.
Nagy terveim voltak a három napra, például jóga orrvérzésig, növények vásárlása a virágpiacon, rendrakás, takarítás. Ezekből eddig a rendrakást, takarítást tudtam le.
Most van a 2. nap.
Fél 10-kor ébredtem, elhatároztam, hogy elmegyek a fél 4-es jógára.
Délig ágyban voltam, megnéztem Facebook-ot, gmail-t, elolvastam a híreket itthon és szerte a nagyvilágban, megnéztem mi újság a munkahelyemen, és hogy jön-e már a hó.
Közben ittam egy szójatejes kávét.
Pontosan délben megebédeltem abból a rakott káposztából, amiből tegnap 8 embernek elegendő adagot sütöttem. Azért pont délben, mert a jóga előtt 3 órával szabad utoljára enni.
Aztán megnéztem Facebook-ot, gmail-t, elolvastam a híreket itthon és szerte a nagyvilágban, megnéztem mi újság a munkahelyemen, és hogy jön-e már a hó.
Tovább olvastam az e-book-ot. Rájöttem, ha valóban szeretnék az író szemszögéből jól működő párkapcsolatot, akkor be kellene bifláznom a tanácsait, és előrántom az adott szituációhoz tökéletesen illőt az agyam megfelelő fiókjából, amikor épp szükségem van rá. Mert ha például egy olyan programot mondana le álmaim férfija, amire én mondjuk három napja nagy izgalommal készülök, és már teljes harci díszben vagyok, amikor a terv módosulásáról értesít, akkor valószínűleg magamtól nem azt fogom nyugodt hangon mondani, hogy "sajnálom drágám, hogy rossz napod volt, pihenj nyugodtan, én elmegyek Rozikával az étterembe, és jól fogom érezni magam", hanem azt fogom igen dühös hangon mondani, hogy "te önző disznó!" Néha azon kapom magam, hogy átfutottam jó pár soron, és fogalmam nincs, miről szólt, mert kezdem unni, de azért végig szeretném olvasni, nehogy ezen múljon a boldogságom.
Az e-book olvasása közben azon kaptam magam, hogy közeledik a fél három, és indulnom kellene jógára.
Úgy döntöttem, majd inkább a fél hatos vagy fél nyolcas jógára megyek.
Megnéztem egy vígjátékot, ami viszonylag jó volt, de valójában egy hatalmas kalap kaki. Egyrészt a kokain fogyasztást reklámozta, és egyetlen ellenérv se szólt ellene, másrészt semmiféle jellemfejlődés nem történt az egész filmben (pedig mindenkire ráfért volna), csak némi álfejlődés. A vége természetesen happy end volt, a kövér leány, akit a csinos leányok nagyon szeretnek, férjhez ment jóképű pasijához, miután szép barátnői a menyasszonyi ruháját elszakították, összevérezték, egy kupac szemét alól halászták elő, és egy prostituált ondót kent rá, illetve az egyik kokós, kiégett, mihaszna, random emberekkel szexelő szép leány is összejött a 15 évvel korábbi exével, aki rájött, miután a leány ellopta a pénztárcáját, és a szakadt menyasszonyi ruhára költötte a pénzét, hogy még mindig szereti, és élete végéig az ő vaginájába szeretné ki-be dugdosni a falloszát.A film üzenetének megfejtését valaki másra bízom.
A film közben észrevettem, hogy közeledik a fél öt, és indulnom kellene jógára.
Elhatároztam, hogy nem megyek jógára, inkább szobabiciklizek.
Aztán megnéztem Facebook-ot, gmail-t, elolvastam a híreket itthon és szerte a nagyvilágban, megnéztem mi újság a munkahelyemen, és hogy jön-e még hó azon a pár pihén kívűl, ami már lehullott.
Elkezdtem nézni még egy filmet, amiről tíz perc után rájöttem, hogy rosszabbat még nem sokszor láttam, húsz perc után pedig feladtam.
Úgy döntöttem, nem szobabiciklizek, mert nincs unalmasabb 45 percen keresztül tekerni egy bringát, amivel nem jutsz sehova.
Aztán  megnéztem Facebook-ot, gmail-t, elolvastam a híreket itthon és szerte a nagyvilágban, megnéztem mi újság a munkahelyemen, és hogy tényleg nem lesz több hó??
Ettem még egy adag rakott káposztát.
Elolvastam két oldalt a könyvemből, és rájöttem, hogy egy mukkot se értek, mert nem tudom az angol  tengerészeti szakszavakat. Félretettem.
Váltottam egy pár unalmas, egy soros emailt egy férfiúval, aki valószínűleg velem ellentétben élvezte az emailváltást.
A mai napra már nem tervezek semmi különöset, talán még megnézem Facebook-ot, gmail-t, elolvasom mi történt ma itthon és szerte a nagyvilágban, hány megrendelés volt a munkahelyemen, és hogy holnap esni fog-e a hó.

Aférfimeganő

A minap beleolvastam egy e-book-ba, ami a férfiak gondolkodásáról szól. Ez egy segíts magadon, az Isten is megsegít típusú könyv, jelen esetben a nőnek segít megérteni a férfit. Még csak 35 oldalt olvastam el, de már rájöttem, hogy a férfit nem a nőnek teremtette a jóisten. Illetve igen, de valamit nagyon elbaltázott. Rájöttem már erre korábban is, csak még nem fogalmazódott meg bennem az, hogy tán jobban jártunk volna, ha az egyneműeket szánják egymásnak.
Milyen szép is volna, ha a kandalló tűzénél két férfi sörrel a kezében arról merengene, hogy milyen fantasztikus a legújabb Porsche, milyen extrém sportokkal teletűzdelt nyaralásra menjenek adott évben, vagy hogy focit nézzenek-e este, vagy inkább vízilabdát.
Mindeközben két nő egész álló nap azt vitatná meg, hogy vajon milyen irányba halad a kapcsolatuk, mit tehetnek azért, hogy minél jobb irányba haladhasson, és hogy milyen olyan események voltak a múltban, amik még mindig hatással vannak az életükre, és ezeket hogyan lehetne kiiktatni, hogy először menjenek piacra, és aztán a gyógyszertárba, miközben még beugranak az anyóshoz egy csésze teára a fodrász után, és hogy milyen színűre fessék a falat a nappaliban, amit most már ideje átfesteni, mert a régi szín már nagyon unalmas, és ha már itt tartanak, egy pár száz új díszpárna se ártana a kanapéra, de természetesen a színeknek passzolniuk kell egymáshoz, és a fal színéhez, és a többi berendezési tárgyhoz, és.....
Mindezen párbeszédek természetesen hatalmas elégedettséggel töltenék el mind nőt mind férfiút....míg bele nem halnának az unalomba.
Ehelyett azonban egymásnak teremtődött a víz meg a tűz, akik izgalmas csatáikat vívják nap mint nap, és ha elég ügyesek, nem másznak bele egymás intim zónájába annyira, hogy a víz egy óvatlan pillanatban kioltaná a tüzet, és maradna jól magára....

Tapogatózás félhomályban

Kórosan őszinte emberként nehezen viselem, ha valaki nem az velem. Nekem ami a szívemen, az a számon, elmondom bárkinek, ha zavar valami. Hol higgadtan, hol nyüszítve, tajtékozva.
Ahogy a mondás tartja, néma gyereknek az anyja se érti szavát, így aztán honnan tudnám, hogy valakinek valami baja van velem, ha nem mondja el? Miért jó az, hogy hónapokkal, évekkel később egyszer kifakad, és rám zúdít valami olyasmit, amiből rájövök, hogy jó ideje talán nem is kedvel engem, mert 628 nappal korábban ezt meg azt mondtam neki, és az őt mennyire idegesítette, és onnantól fogva másként állt hozzám, csak ezt elfelejtette velem közölni. Miért nem mondta akkor? Lehet elmondtam volna neki, hogy csak vicceltem. Vagy hogy épp rossz passzban voltam, és ne haragudjon, hogy megbántottam. Vagy hogy igaza van, hülyén viselkedek. De nem mond semmit, csak mosolyog tovább. Az meg, hogy én őszinteségi rohamomban kimondok mindent, ami bánt, másnak lehet, hogy túl sok. Akkor most melyikünk csinálja helyesen?
Igen, van, hogy az ember nem mondja el a másiknak az igazat, mert nem akarja megbántani, vagy mert el akarja kerülni a konfliktust,de ennek előbb-utóbb úgyis konfliktus lesz a vége. Vagy azért, mert túlcsordul benne a másikkal való elégedetlensége, és ezt úgy tálalja, hogy maga is megbánja a viselkedését, vagy mert megérzi, ha valami megváltozott a másikban, és amikor megkapja a miért-re a választ, nem biztos, hogy jól fogja fogadni a dolgot.
A mosolygó arcok mögött sokszor ellentétes pólusú érzelmek és gondolatok rejtőznek, és amikor a maszkot leveszik, az a pillanat alaposan meg tud döbbenteni bárkit.