Kórosan őszinte emberként nehezen viselem, ha valaki nem az velem. Nekem ami a szívemen, az a számon, elmondom bárkinek, ha zavar valami. Hol higgadtan, hol nyüszítve, tajtékozva.
Ahogy a mondás tartja, néma gyereknek az anyja se érti szavát, így aztán honnan tudnám, hogy valakinek valami baja van velem, ha nem mondja el? Miért jó az, hogy hónapokkal, évekkel később egyszer kifakad, és rám zúdít valami olyasmit, amiből rájövök, hogy jó ideje talán nem is kedvel engem, mert 628 nappal korábban ezt meg azt mondtam neki, és az őt mennyire idegesítette, és onnantól fogva másként állt hozzám, csak ezt elfelejtette velem közölni. Miért nem mondta akkor? Lehet elmondtam volna neki, hogy csak vicceltem. Vagy hogy épp rossz passzban voltam, és ne haragudjon, hogy megbántottam. Vagy hogy igaza van, hülyén viselkedek. De nem mond semmit, csak mosolyog tovább. Az meg, hogy én őszinteségi rohamomban kimondok mindent, ami bánt, másnak lehet, hogy túl sok. Akkor most melyikünk csinálja helyesen?
Igen, van, hogy az ember nem mondja el a másiknak az igazat, mert nem akarja megbántani, vagy mert el akarja kerülni a konfliktust,de ennek előbb-utóbb úgyis konfliktus lesz a vége. Vagy azért, mert túlcsordul benne a másikkal való elégedetlensége, és ezt úgy tálalja, hogy maga is megbánja a viselkedését, vagy mert megérzi, ha valami megváltozott a másikban, és amikor megkapja a miért-re a választ, nem biztos, hogy jól fogja fogadni a dolgot.
A mosolygó arcok mögött sokszor ellentétes pólusú érzelmek és gondolatok rejtőznek, és amikor a maszkot leveszik, az a pillanat alaposan meg tud döbbenteni bárkit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése