A gyóntatószék

- Oldozz fel atyám, vétkeztem!
- Valld meg bűneid, leányom!
- Csúnya hangnemben beszéltem egy férfiúval.
- Mit mondtál neki, leányom?
- Azt, hogy ha nem kellek neki, menjen apácának.
- Többszörös bűn ez leányom, mert látom, nem csak vérmérsékleteddel van gond, de a hittan órán se figyeltél oda.
- Miért mondja ezt, atyám?
- Mert férfiú apáca nem, csak pap lehet...
- ...vagy szerzetes.
- Egy kutya...
- Már hogy lenne atyám?? A szerzetes nem celebrál. Csak a főnöke...a hogy is hívják...rendszerzet..vagy főszerzet?
- Már hogy ne celebrálna!? Tudatlanságod arcpirító, leányom! A szerzetes életét valamilyen különleges célnak szenteli, de akár egy pap, misét is celebrálhat. És a "főnökét" nem főszerzetnek, vagy rendszerzetnek nevezik, hanem...
- Megvan! Eszembe jutott! Rendfőnök!
- ...rendHÁZfőnök!!
- Bocsásd meg tudatlanságom, atyám!
- No, jól van. Mondj el 10 miatyánkot, aztán menj utadra, és mostantól kissé jobban figyelj oda az egyház tanaira!
- Igen, atyám. Az Atya, a fiú, és a Szentlélek nevében...Ámen.
- Ámen.
-Ó, még egy kérdés atyám. Most megtanultam, hogy a szerzetes celebrál is, de vajon katedrális?

Bakancs lista

Vágyálmak az idei évre:

1. Barcelona.
2. Muse...újra.
4. Nagynéni leszek.
5. Telepakolom növényekkel az albit.
6. Megtanulom a stresszt kezelni.
7. Elfogadom, hogy barátságok elmúlhatnak, és ez ellen nem lehet küzdeni. 
8. Kevesebb lesz a hisztéria...
9. ...és jóval több az öröm.
10. Egyre jobb és jobb leszek jógán.
11. Csakazértis elmegyek a Füvészkertbe.
12. Quimby...újra...és újra...
13. Lefotózom Budapest legszebb kupoláit, erkélyeit és ablakait.
14. Folytatom(juk) a Dráva part feltérképezését.
15. Veszek piros ruhákat.
16. Elmegyek az operába.
17. Sokat heverek a fűben...
18. Nem leszek egyedül...

Egy szomorú virág dala

Az idők kezdetén születtem én, picinyke növény voltam.

Születtem sok reménnyel, vággyal, ha akarom, szebbek legszebbike lehetek- tudtam.
 
Csodás kertben cseperedtem, kislányok dédelgettek, de amikor nem figyeltek,
kutyák, birkák, óvatlan emberek ijesztgettek.
 
Ha nagy szél jött, erőmet összeszedve kapaszkodtam, s ragaszkodtam a földhöz, mely otthont adott nekem.
Ha méhek látogattak meg, s csiklandoztak, én virágporom hullajtva nevettem.
 
A kislányok felnőttek, védelmemre nem kelt már senki, egyedül maradtam.
Ott álltam én magányosan, de reménykedve a kietlen világban.
 
Kutyák, birkák jöttek, s tapostak rám, szél tépázta szirmaimat.
Jöttek emberek is, kik letépni akartak, de soha nem hagytam magam.
 
Élt bennem a vágy, hogy olyan ember szakít le egy nap, ki azt megérdemli,
s kristályvázában őriz és szeretget engem, míg ezt megteheti.
 
Hogy e nap eljöhessen egyszer, rájöttem, fegyverrel kell magam megvédenem.
Töviseket növesztettem hát, mind egyre többet, s aki pusztítani akart, felettem nem győzedelmeskedhetett.

A veszély múltán újra és újra kiegyenesedett száram, töviseim pedig védtek, akár az oroszlán karma.
 
Közben csak vártam és vártam azt, ki arra rendeltetett, hogy letépjen,
de nem vettem észre, hogy közben szirmaim megszürkültek, s már nem látszott belőlem más, csak az éles tövisek.
Viharok, és veszélyek tépáztak, míg éltem, büszke remény éltetett.
De túl sok volt bennem a félelem, mi végül egy szúrós bogánccsá változtatott engem.
 
Ott vagyok még mindig a kertben, ott leszek most már örökké.
Belül rejtve ott a sok szép, de meglátni azt e halott, szürke testben, tudom, túl nehéz.
 

Agyhalott állapotban

Három szabadnap. Nem is volt még ilyen. Illetve volt, jóval hosszabb is, csak az eleje meg a vége mindig 260 vagy 1700 km utazással telt. Most nem mentem sehova. Itt maradtam. Három nap nem elég ahhoz, hogy közben megtegyünk 520 km-t, és a fennmaradó kevéske időt kipihenten élvezzük. A 3400-ról nem is beszélve. De igazából most meg se fordult a fejemben.
Gondoltam, hű, de jó is lesz, pláne, hogy egy 12 órás munkanap után jött, amely napon vizet cseréltem körülbelül 25 darab vázában, visszavagdostam a bennük levő virágok szárát, megkötöttem öt csokrot, beáraztam és polcokra pakoltam egy csomó kosarat, emailt írtam, nyomtattam, számlát írtam, takarítottam, ésatöbbiésatöbbi.
Nagy terveim voltak a három napra, például jóga orrvérzésig, növények vásárlása a virágpiacon, rendrakás, takarítás. Ezekből eddig a rendrakást, takarítást tudtam le.
Most van a 2. nap.
Fél 10-kor ébredtem, elhatároztam, hogy elmegyek a fél 4-es jógára.
Délig ágyban voltam, megnéztem Facebook-ot, gmail-t, elolvastam a híreket itthon és szerte a nagyvilágban, megnéztem mi újság a munkahelyemen, és hogy jön-e már a hó.
Közben ittam egy szójatejes kávét.
Pontosan délben megebédeltem abból a rakott káposztából, amiből tegnap 8 embernek elegendő adagot sütöttem. Azért pont délben, mert a jóga előtt 3 órával szabad utoljára enni.
Aztán megnéztem Facebook-ot, gmail-t, elolvastam a híreket itthon és szerte a nagyvilágban, megnéztem mi újság a munkahelyemen, és hogy jön-e már a hó.
Tovább olvastam az e-book-ot. Rájöttem, ha valóban szeretnék az író szemszögéből jól működő párkapcsolatot, akkor be kellene bifláznom a tanácsait, és előrántom az adott szituációhoz tökéletesen illőt az agyam megfelelő fiókjából, amikor épp szükségem van rá. Mert ha például egy olyan programot mondana le álmaim férfija, amire én mondjuk három napja nagy izgalommal készülök, és már teljes harci díszben vagyok, amikor a terv módosulásáról értesít, akkor valószínűleg magamtól nem azt fogom nyugodt hangon mondani, hogy "sajnálom drágám, hogy rossz napod volt, pihenj nyugodtan, én elmegyek Rozikával az étterembe, és jól fogom érezni magam", hanem azt fogom igen dühös hangon mondani, hogy "te önző disznó!" Néha azon kapom magam, hogy átfutottam jó pár soron, és fogalmam nincs, miről szólt, mert kezdem unni, de azért végig szeretném olvasni, nehogy ezen múljon a boldogságom.
Az e-book olvasása közben azon kaptam magam, hogy közeledik a fél három, és indulnom kellene jógára.
Úgy döntöttem, majd inkább a fél hatos vagy fél nyolcas jógára megyek.
Megnéztem egy vígjátékot, ami viszonylag jó volt, de valójában egy hatalmas kalap kaki. Egyrészt a kokain fogyasztást reklámozta, és egyetlen ellenérv se szólt ellene, másrészt semmiféle jellemfejlődés nem történt az egész filmben (pedig mindenkire ráfért volna), csak némi álfejlődés. A vége természetesen happy end volt, a kövér leány, akit a csinos leányok nagyon szeretnek, férjhez ment jóképű pasijához, miután szép barátnői a menyasszonyi ruháját elszakították, összevérezték, egy kupac szemét alól halászták elő, és egy prostituált ondót kent rá, illetve az egyik kokós, kiégett, mihaszna, random emberekkel szexelő szép leány is összejött a 15 évvel korábbi exével, aki rájött, miután a leány ellopta a pénztárcáját, és a szakadt menyasszonyi ruhára költötte a pénzét, hogy még mindig szereti, és élete végéig az ő vaginájába szeretné ki-be dugdosni a falloszát.A film üzenetének megfejtését valaki másra bízom.
A film közben észrevettem, hogy közeledik a fél öt, és indulnom kellene jógára.
Elhatároztam, hogy nem megyek jógára, inkább szobabiciklizek.
Aztán megnéztem Facebook-ot, gmail-t, elolvastam a híreket itthon és szerte a nagyvilágban, megnéztem mi újság a munkahelyemen, és hogy jön-e még hó azon a pár pihén kívűl, ami már lehullott.
Elkezdtem nézni még egy filmet, amiről tíz perc után rájöttem, hogy rosszabbat még nem sokszor láttam, húsz perc után pedig feladtam.
Úgy döntöttem, nem szobabiciklizek, mert nincs unalmasabb 45 percen keresztül tekerni egy bringát, amivel nem jutsz sehova.
Aztán  megnéztem Facebook-ot, gmail-t, elolvastam a híreket itthon és szerte a nagyvilágban, megnéztem mi újság a munkahelyemen, és hogy tényleg nem lesz több hó??
Ettem még egy adag rakott káposztát.
Elolvastam két oldalt a könyvemből, és rájöttem, hogy egy mukkot se értek, mert nem tudom az angol  tengerészeti szakszavakat. Félretettem.
Váltottam egy pár unalmas, egy soros emailt egy férfiúval, aki valószínűleg velem ellentétben élvezte az emailváltást.
A mai napra már nem tervezek semmi különöset, talán még megnézem Facebook-ot, gmail-t, elolvasom mi történt ma itthon és szerte a nagyvilágban, hány megrendelés volt a munkahelyemen, és hogy holnap esni fog-e a hó.

Aférfimeganő

A minap beleolvastam egy e-book-ba, ami a férfiak gondolkodásáról szól. Ez egy segíts magadon, az Isten is megsegít típusú könyv, jelen esetben a nőnek segít megérteni a férfit. Még csak 35 oldalt olvastam el, de már rájöttem, hogy a férfit nem a nőnek teremtette a jóisten. Illetve igen, de valamit nagyon elbaltázott. Rájöttem már erre korábban is, csak még nem fogalmazódott meg bennem az, hogy tán jobban jártunk volna, ha az egyneműeket szánják egymásnak.
Milyen szép is volna, ha a kandalló tűzénél két férfi sörrel a kezében arról merengene, hogy milyen fantasztikus a legújabb Porsche, milyen extrém sportokkal teletűzdelt nyaralásra menjenek adott évben, vagy hogy focit nézzenek-e este, vagy inkább vízilabdát.
Mindeközben két nő egész álló nap azt vitatná meg, hogy vajon milyen irányba halad a kapcsolatuk, mit tehetnek azért, hogy minél jobb irányba haladhasson, és hogy milyen olyan események voltak a múltban, amik még mindig hatással vannak az életükre, és ezeket hogyan lehetne kiiktatni, hogy először menjenek piacra, és aztán a gyógyszertárba, miközben még beugranak az anyóshoz egy csésze teára a fodrász után, és hogy milyen színűre fessék a falat a nappaliban, amit most már ideje átfesteni, mert a régi szín már nagyon unalmas, és ha már itt tartanak, egy pár száz új díszpárna se ártana a kanapéra, de természetesen a színeknek passzolniuk kell egymáshoz, és a fal színéhez, és a többi berendezési tárgyhoz, és.....
Mindezen párbeszédek természetesen hatalmas elégedettséggel töltenék el mind nőt mind férfiút....míg bele nem halnának az unalomba.
Ehelyett azonban egymásnak teremtődött a víz meg a tűz, akik izgalmas csatáikat vívják nap mint nap, és ha elég ügyesek, nem másznak bele egymás intim zónájába annyira, hogy a víz egy óvatlan pillanatban kioltaná a tüzet, és maradna jól magára....

Tapogatózás félhomályban

Kórosan őszinte emberként nehezen viselem, ha valaki nem az velem. Nekem ami a szívemen, az a számon, elmondom bárkinek, ha zavar valami. Hol higgadtan, hol nyüszítve, tajtékozva.
Ahogy a mondás tartja, néma gyereknek az anyja se érti szavát, így aztán honnan tudnám, hogy valakinek valami baja van velem, ha nem mondja el? Miért jó az, hogy hónapokkal, évekkel később egyszer kifakad, és rám zúdít valami olyasmit, amiből rájövök, hogy jó ideje talán nem is kedvel engem, mert 628 nappal korábban ezt meg azt mondtam neki, és az őt mennyire idegesítette, és onnantól fogva másként állt hozzám, csak ezt elfelejtette velem közölni. Miért nem mondta akkor? Lehet elmondtam volna neki, hogy csak vicceltem. Vagy hogy épp rossz passzban voltam, és ne haragudjon, hogy megbántottam. Vagy hogy igaza van, hülyén viselkedek. De nem mond semmit, csak mosolyog tovább. Az meg, hogy én őszinteségi rohamomban kimondok mindent, ami bánt, másnak lehet, hogy túl sok. Akkor most melyikünk csinálja helyesen?
Igen, van, hogy az ember nem mondja el a másiknak az igazat, mert nem akarja megbántani, vagy mert el akarja kerülni a konfliktust,de ennek előbb-utóbb úgyis konfliktus lesz a vége. Vagy azért, mert túlcsordul benne a másikkal való elégedetlensége, és ezt úgy tálalja, hogy maga is megbánja a viselkedését, vagy mert megérzi, ha valami megváltozott a másikban, és amikor megkapja a miért-re a választ, nem biztos, hogy jól fogja fogadni a dolgot.
A mosolygó arcok mögött sokszor ellentétes pólusú érzelmek és gondolatok rejtőznek, és amikor a maszkot leveszik, az a pillanat alaposan meg tud döbbenteni bárkit.

Pont az i-re

A mai bejegyzés egy bizonyos hősnő szemszögéből íródik...

...nagyon érdekes dolog a megbocsátás és az elfogadás. Hogy ki mennyit tűr meg egy bármilyen jellegű emberi kapcsolatban. Van aki a végsőkig kitart, mások egy idő után feladják, vagy épp már a legelső akadálynál meghátrálnak. Éppen ezért másképpen értékeljük ezeket az emberi kapcsolatokat.
Arra jött rá hősnőnk egy tegnapi beszélgetés/vitatkozás során, hogy a kapcsolatokat nem úgy kell megítélni, hogy megnézzük, milyen volt a vége az elejéhez képest. Merthogy sokszor a kapcsolatok nem azért romlanak meg, mert az egyik fél negatív irányba változott volna, hanem azért, mert hiába, hogy az elején tökéletesen megértették egymást, de idővel egyre több olyan dolog bukkant fel, amikben merőben más volt a gondolkodásuk, vagy a hozzáállásuk, és amikor ezekből már túl sok volt, rájöttek, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem értik meg egymást. Mindeközben ők ugyanazok az emberek maradtak, csak esetleg a későbbiekben megszaporodó viták során az egymáshoz való hozzáállásuk változott meg, és kezdtek el a kezdetektől igencsak eltérő módon viselkedni, majd az elégedetlenség, kiábrándultság, csalódottság olyan dolgokat mondatott ki velük, amiket nem kellett volna.
Szintén érdekes, hogy ki milyen szájízzel gondol utólag olyan pozitív eseményekre, amik ezzel az embertársával közösen történtek. Van aki egy idő után bezárja egy dobozba a rosszat, és csak a szépre emlékszik, mert így könnyebb, és ezáltal észrevétlenül meg is bocsájt a másiknak, még ha korábban azt is érezte, hogy ez talán soha nem fog menni. A másik lehet pont az ellenkezőjét érzi, nem tud eltekinteni a rossz dolgoktól, azok beszennyezik számára az összes jót és szépet. Nem arra gondol, hogy azon a napon, abban az órában vagy percben mi volt, amikor az a jó dolog történt, hanem arra, hogy mik jöttek még utána, amik aztán szépen beárnyékolják a pozitívumokat.

Ezen magvas gondolatok úgy születtek meg hősnőnk fejében, hogy hirtelen- mint derült égből a villámcsapás- pontot tett egy ilyen emberi kapcsolata végére. Ahogy ezt a másik személynek megfogalmazta, ez egy az elején ígéretesnek tűnő, de félúton kisiklott barátság volt. Kisiklott, mert olyan érzelmek zavartak be, amik egy barátságba nem férnek bele. Két hónap síri csönd és nagyon nehéz emésztési kísérlet után jött ez a beszélgetés, ami egy ideig úgy tűnt, ismét hatalmas vitába torkollik, mert egyikük a béke és a közös barátok érdekében azt szerette volna, ha egymás kerülése nélkül tudnak tovább létezni, a másik meg felhozta a múltat, amiről egyáltalán nem kellett  volna beszélni. Az egyik bizonygatta, hogy igenis túl van rajta, a másik nem hitte el. Bizonyítékot várt: volt egy vers, amit az egyik eddig nem akart kidobni, pedig két hónappal korábban már felszólították rá, és a másik most hajtja, hogy tegye meg. Mert az nem egy "olyan" vers volt, és tulajdonképpen nem is neki íródott, (még ha róla is szólt). Ki érti ezt...?
És akkor itt a vesztésre álló fél -hősnőnk- úgy dönt, igen, meg tudja tenni, csak azért is megteszi. Rájön, hogy valóban, tényleg túl van már rajta, és az a pillanat, amikor megszabadul a verstől majd ugyanolyan mókás emlék lesz, mint a többi, amin ő mosolyog, ha eszébe jut, nem úgy mint a másiknak, aki nem tud mosolyogni semmin, mert elhomályosította a szívét meg a szemét a harag.
Fogja hát magát hősnőnk, és gyufát ragad. Elégeti a verset, mert az egy művészi folyamat. Ha szimplán kidobná, az olyan tré lenne,és meggyanúsíthatnák, hogy az éj leple alatt kihalássza majd a kukából. Ha összetépi, gyaníthatnák, hogy majd összeragasztja. Nem, ő elégeti. Váljon csak hamuvá...
Kimegy a konyhába, és gyufát ragad. Közben vihog. Ég a papír széle, nagyon füstöl, csípi a szemét hősnőnknek, de ő már edzett, és nem sír. Miért sírna, hisz inkább vihognia kell. A másik közben virtuálisan várja a bizonyítékot, hát most megkapja.A papír már félig elégett, csak a közepe maradt meg, Ausztrália formájú, de ennek valószínűleg nincs semmilyen jelentősége. Beviszi a szobába, és lefotózza. Elküldi virtuálisan, nesze neked...a másik kap egy pár sort, és nem érti, mert a fotó lemaradt, de ez hősnőnk számára nem derül ki. Azt mondja a másik, ez így nem bizonyíték. Hősnőnk rohan a konyhába, tovább éget. de lassú a folyamat, mert a papír lángol, és hogy meg ne égesse magát, időnként bedobja a mosogatóba, majd újrakezdi. Végül csak egy apró csonk marad a versből. A másik tovább várja bizonyítékát, hát megkapja a  csonk fotóját immáron a kukában a boci csoki meg a banánhéj társaságában. Újabb kavarodás, a másik azt hiszi, az Ausztrália csonk a végső állomás, attól fél, így őrzi majd meg hősnőnk, és ez "még rosszabb, mintha semmi sem történt volna!!!!!", de megnyugtatják, hogy már csak a kis csonk maradt, az is a kukában, a többi hamuvá vált, és útban van a szennyvízelvezetőbe. Közben egy másik embertárs gyerekesnek nyilvánítja az egész herce-hurcát, mire hősnőnk megállapítja de már csak magában: ha sírva-nyüszítve, szerelmi bánatodban égetsz el egy neked íródott verset, az valóban gyerekes. De ha a szerelmi bánaton túl, vihogás kíséretében, a vers írójának bevonásával teszed meg, na az már valami más. ;)

A vonzás törvénye

Vajon tényleg létezik? És vajon csak emberek tudnak rá reagálni, vagy tárgyak is?

Pár évvel ezelőtt hallottam arról a technikáról, hogy ha gondolatban hívok valakit, és ő nyitott a hívásomra, be fog kopogtatni az ajtómon. Ki is próbáltam nem sokkal később, és a hívott személy két hétre rá felbukkant, mint derült égből a villámcsapás, holott előtte nem láttam vagy egy évig, és immáron két, egymástól távollevő országban éltünk. A későbbiekben viszont sajnos soha nem reagált a "hívásaimra".
Körülbelül másfél hónapja ugyan nem "hívtam" egy akkor már másik illetőt, de egy ideje "őt láttam mindenhol". Szerettem volna, ha tisztázódnak vele a dolgaim, ha békében tudjuk megszakítani a kapcsolatot, és nem kutya-macska módjára. A napon, amikor tényleg szó szerint minden bokor mögül őt láttam előugrani, belebotlottam a bolt előtt. Se ő se én nem akartuk elhinni a véletlen találkozást, mert ugyan még ha közel is laksz valakivel egymáshoz, de ha soha azelőtt nem találkoztatok véletlenül sehol, aztán amikor épp akkor következik ez be, amikor fasírtban vagytok, és legalább az egyik a legkevésbé sem akarja látni a másikat, akkor kissé hihetetlen a szituáció. Ugyanezzel a személlyel durván egy hónappal később szintén véletlenül találkoztam össze, akkor már jóval távolabb a városban, bár akkor egy helyre indultunk, csak megint ott volt az "ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen" felfoghatatlan jelensége.

Valahogy így jártam két, azaz egész pontosan három darab tárggyal is.
Az első egy icipici elefánt, akit egy londoni erdőben találtam szintén teljesen hihetetlen módon. Egyik barátnőmmel sétálgattunk ott épp, amikor is lenéztem a földre, pontosan erre az 1 cm magasságú kis játékra. Rögtön felkaptam "jaj, de aranyos" felkiáltással,barátnőm megszólalni se tudott a meglepetéstől.
A másik egy pár kesztyű volna, amit egy volt munkaadómtól kaptam, bár mivel a kisfiára vigyáztam, és náluk laktam, nem a szokásos főnök-alkalmazott kapcsolat volt köztünk, hanem egyfajta "én segítek rajtad, te meg rajtam" viszony. Nekem adta ezt a pár kesztyűt, mert neki kicsi volt, nekem meg apró kezem van, és pont illett rá. Azóta majdnem 4 év telt el, és még mindig megvannak, holott kesztyűt elveszíteni a világon a legkönnyebb. Ezt be is bizonyítottam, ugyanis vagy az egyiket, vagy mindkettőt nem egyszer ejtettem már le véletlenül utcán, avagy felejtettem bevásárló kocsiban a Tescoban, szerencsére nem lopták el, hanem leadták az információnál.
Pár hete ezt a kesztyűt az a személy vette fel félig viccből, akivel volt ama két véletlen találkozásom, majd a minap egyik este hazafelé tartván megláttam egy fél pár kesztyűt nem messze a házunktól, egy kuka mellett a földön. Sötét volt, ezért nem láttam jól, de olyannak tűnt, mint az én kis kesztyűm. Mivel nem tudtam róla, hogy elvesztek volna, némi rossz érzéssel ugyan, de továbbmentem. Felérve a lakásba rögtön keresni kezdtem őket, de nem találtam, és elfogott a félelem, hogy elvesztek. És még ha valóban az enyém is az ott a kuka mellett a földön, ha az csak egy fél pár, mire megyek vele? De nem hagyott nyugodni a dolog, nem akartam, hogy még ha el is árvult, egy szeméttelepen végezze, ezért lementem érte, és valóban ő volt az. Aztán kiírtam Facebook-ra, hogy hogyan jártam, mire a főnököm odaírta, hogy megtalálta a párját az autójában.

Ezek után gondolom azt, hogy vannak emberek és tárgyak, akik azt akarják, hogy (újra és újra) rájuk találjunk, mert hozzánk akarnak tartozni, vagy -előbbiek esetében- mert még van valami mondanivalójuk számunkra. 

Anger management

No, lássuk, az új év első 3 napjában mennyire sikerült betartanom fogadalmaimat.

Az egyik ugyebár az volt, hogy kevesebbet panaszkodom. Hogy kevesebbet tenném, azt talán egyelőre nem mondhatom, de már legalább észreveszem magam szófosás közben, és leállok, felhívván SAJÁT figyelmemet a SAJÁT fogadalmamra. Így ezen a téren pozitív változást tapasztalok...még ha nem is hatalmasat.

Egy másik fogadalom az volt, hogy pozitívan igyekszem szemlélni a világot. Meglepő módon ez eddig egész jól megy. Ugyanis valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ezt az évet teljesen másnak, szokatlan módon pozitívnak érzékelem. (Lehet a maják voltak??) Teszem mindezt úgy, hogy egyfajta privát megszorító csomagot kaptam új év alkalmából, ami igenis borús hangulatra adhatna okot, de valahogy nem küldött padlóra a dolog. Próbálom még ennek is a jó oldalát nézni, így elviselhetőbb.

Újabb pozitív jelenség, hogy szinte egyfolytában zenét hallgatok. Ez mondjuk nem egy új jelenség nálam, de sajnos vannak időszakok az életemben, amikor nem tudok zenét hallgatni, vagy csak nagyon keveset.
Ma viszont először is beszerkesztettem a fülembe az mp4-et, és csak azután kezdtem leengedni az univerzum leglassabb biztonsági rácsát, holott általában az a célom, hogy Forma 1-es kerékcserét kenterbe verő sebességgel indítsam el útján a rácsot, hogy mire végzek a 68. zárral, addigra lent legyen, és végre felvehessem a nyúlcipőt. Ez ma nem foglalkoztatott, első volt, hogy a Music Fm üvöltsön a fülemben. Még a járásomon is megfigyelhető (lenne, ha bárki is megfigyelné), hogy már nem lent hordom az orrom. Music fm ritmusra közlekedek, csizmám sarka magabiztosan kopog a budapesti utcákon. :D

Továbbá tegnap este nagyon érdekes dolognak lehettem átélője.

Már egy ideje sejtettem, hogy amikor lelkileg instabil vagyok, nem tudok rendesen jógázni. November elején kezdődött egy olyan két hónapos periódus az életemben, amiből többet az életben nem szeretnék, és ezen idő alatt olyan szétszórt, ingatag, és idegbajos voltam, hogy még két lábon állva is inogtam jógán.
Ennek a rossz időszaknak most talán úgy néz ki, vége, és a tegnap esti jógán úgy kivágtam az egyensúlygyakorlatokat, hogy lehidaltam saját magamtól. Kriszta is odasúgta, hogy ügyi vagyok. :D
A lábam sziklaszilárdan állt a talajon, és egész órán nem jutott eszembe, hogy mi zajlik épp, vagy zajlott nemrég az életemben. Valószínűleg ez az oka annak, hogy amikor az ember ideges, zaklatott, könnyebben sérül. És amíg a lelked nincs rendben, addig ne várd el a testedtől, hogy úgy működjön, ahogy működnie kellene.

Mindezek után kitérnék a címre, az anger management-re. Ez ugyebár a harag kezelését, annak elsajátítását jelenti. Egyszer már mondták nekem, hogy erre lenne szükségem, persze csak viccből, de sajnos nem teljesen áll távol a valóságtól a kijelentés. Sajnos hirtelen haragú vagyok; ha fáradt vagyok, vagy ideges, ugrok egy szóra, és nem érdekel kit bántok meg olyankor. De most nem is erről van szó, mert az elmúlt három napban még nem ugrottam senki torkának, csak rájöttem, hogy talán a hirtelen harag kezelése a legnehezebb számomra. Bár ezen a téren is fejlődést mutatok, mert ma képes voltam egy olyan feladatot kétszer is végrehajtani mindenféle düh nélkül, amit az elmúlt körülbelül két hétben lufi méretűre dagadó fejjel tettem meg. Viszont elhatároztam, hogy ez így nem jó. Hogy el kell fogadnom, hogy ez a dolgom, most már a munkámhoz tartozik, meg kell csinálnom, és kész. És voilá, ment tökéletes nyugalommal. Ugyanígy tettem egy másik feladattal, amitől normál esetben szintén idegrohamot szoktam kapni, és odázom, ameddig csak lehet, de ma rájöttem, hogy meg lehet oldani körülbelül 10 perc alatt, csak többet kell ésszel, mint erővel...és még jókat is nevettem közben.
Viszont volt ma egy incidens, melynek során a törekvéseim kudarcot vallottak.
Reggel fél 7-kor, három óra alvás után úgy gondoltam, iszom egy tejeskávét. Volt is még egy adag lefőzve a kotyogósban. Viszont egy bizonyos illetőnek köszönhetően a kis kotyi időnként a konyhaszekrény tetején köt ki, amit én csak hokedliről érek el, és nem óhajtottam hajnalok hajnalán zörögni, még ha az illető meg is érdemelte volna, hogy felébresszem, ha már képes egy olyan helyre eltenni az én holmimat, amit ő könnyen elér a testmagasságával, én viszont a törpilla méretemmel még balerina pózban se...úgyhogy csak álltam ott a konyhában, bámultam a kotyogóst, és legszívesebben "megjegyeztem" volna, hogy !/!+!+!/%!!+!!"!"+!"!%!+"%!"!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Az új év első napja

Volt egyszer egy blogom, amit szerettem írni, néhány olvasója pedig szeretett olvasni. Rajtam kívül álló okokból megszűnt, és ezzel együtt az írói ihletem is elapadt, de most valahogy úgy érzem, jó lenne újra leírni a gondolatokat.
Anno azt a blogot-szintén január elsején- egy spirituális felhívással kezdtem, miszerint "történjék már végre valami!!!", most ugyanezzel a lehetőséggel élnék, és kérném a magasságos spirituális erőket, hogy szíveskedjenek minél több szépet és jót, örömöt és vigasságot belepasszírozni kissé megszürkült életembe.
Persze nem várom el, hogy miközben ők ezen güriznek, én hátradőlve, keresztbe font karral, koktéllal a kezemben várom a sült galambot, sőt. Az új év köszöntése alkalmából elhatároztam, idén kevesebbet panaszkodom, pozitívabban látom majd a világot, és úgy általában az élet élvezetével leszek elfoglalva a rengeteg munka mellett.
Ennek apropójából júniusban Barcelonába fogok utazni, ami kamaszkorom óta az egyik legnagyobb álmom. Beleszerettem Gaudi épületeibe, de persze a napfény, a latinos életfelfogás, és a pálmafák sem másodlagos tényező. És ha már ennyire sokat engedek meg magamnak, adok az élvezeteknek még egy nagy hólapáttal, és ott tartózkodásom ideje alatt újra megnézem kedvenc rockzenekarom, a Muse koncertjét. Novemberben láttam őket itt Budapesten, de mivel ülőjegyünk volt, hatalmas hiányérzetet érzek a koncert óta, mert kicsit ott is voltam, meg nem is, és látván ahogy az állójegyesek ugráltak és táncoltak, türtőztetnem kellett magam, hogy ne kezdjek el én is a székemre állva táncolni. Aki ismer, tudja, ilyet nem tennék nyilvánosan (kivéve bizonyos soha többé elő nem forduló eseteket, lásd Quimby koncert, Szabadság tér :D), úgyhogy inkább élek újra a lehetőséggel, és ezúttal már az állójegyemmel fogom végig ugrabugrálni és énekelni a koncertet.
Ha az anyagi keretek lehetővé teszik, egy napot el fogunk tölteni Párizsban is, ami egy másik álom, bár ez csak pár éves. Nem vagyok egy túl romantikus alkat, soha nem vágytam Párizsba, de annyi francia filmet, illetve ott játszódó amerikai filmet láttam, hogy megragadott a francia hangulat is, és egy ideje elsősorban a francia vidék megismeréséről álmodoztam, ami egy "ami késik, nem múlik" project, első körben pedig jöjjön Párizs.

Nemrég jöttem rá, hogy mennyi fantasztikus hely van Európában, sőt nem messze tőlünk is rengeteg földi paradicsom van, ezért nem értem, az emberek miért vágynak trópusi szigetekre, ha nem messze tőlünk, vagy akár egy kicsit messzebb olyan helyekre bukkanhatnak, amiket soha többé nem fognak elfelejteni.
Éppen ezért nagyon szeretnék elmenni Szlovéniába is, ahol gyönyörű hegyek, és kristálytiszta tavak tarkítják a természetet, bár ezt a projectet most Barcelona miatt valószínűleg egy kissé el kell tolnom, de mint már mondtam, ami késik, nem múlik. :D
Úgyhogy egy szó mint száz, semmi jó visszautasítója nem vagyok, kedves spirituális jóakaróim!