Az idők kezdetén születtem én, picinyke növény voltam.
Születtem sok reménnyel, vággyal, ha akarom, szebbek legszebbike lehetek- tudtam.
Csodás kertben cseperedtem, kislányok dédelgettek, de amikor nem figyeltek,
kutyák, birkák, óvatlan emberek ijesztgettek.
Ha nagy szél jött, erőmet összeszedve kapaszkodtam, s ragaszkodtam a földhöz, mely otthont adott nekem.
Ha méhek látogattak meg, s csiklandoztak, én virágporom hullajtva nevettem.
A kislányok felnőttek, védelmemre nem kelt már senki, egyedül maradtam.
Ott álltam én magányosan, de reménykedve a kietlen világban.
Kutyák, birkák jöttek, s tapostak rám, szél tépázta szirmaimat.
Jöttek emberek is, kik letépni akartak, de soha nem hagytam magam.
Élt bennem a vágy, hogy olyan ember szakít le egy nap, ki azt megérdemli,
s kristályvázában őriz és szeretget engem, míg ezt megteheti.
Hogy e nap eljöhessen egyszer, rájöttem, fegyverrel kell magam megvédenem.
Töviseket növesztettem hát, mind egyre többet, s aki pusztítani akart, felettem nem győzedelmeskedhetett.
A veszély múltán újra és újra kiegyenesedett száram, töviseim pedig védtek, akár az oroszlán karma.
Közben csak vártam és vártam azt, ki arra rendeltetett, hogy letépjen,
de nem vettem észre, hogy közben szirmaim megszürkültek, s már nem látszott belőlem más, csak az éles tövisek.
Viharok, és veszélyek tépáztak, míg éltem, büszke remény éltetett.
De túl sok volt bennem a félelem, mi végül egy szúrós bogánccsá változtatott engem.
Ott vagyok még mindig a kertben, ott leszek most már örökké.
Belül rejtve ott a sok szép, de meglátni azt e halott, szürke testben, tudom, túl nehéz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése