Pont az i-re

A mai bejegyzés egy bizonyos hősnő szemszögéből íródik...

...nagyon érdekes dolog a megbocsátás és az elfogadás. Hogy ki mennyit tűr meg egy bármilyen jellegű emberi kapcsolatban. Van aki a végsőkig kitart, mások egy idő után feladják, vagy épp már a legelső akadálynál meghátrálnak. Éppen ezért másképpen értékeljük ezeket az emberi kapcsolatokat.
Arra jött rá hősnőnk egy tegnapi beszélgetés/vitatkozás során, hogy a kapcsolatokat nem úgy kell megítélni, hogy megnézzük, milyen volt a vége az elejéhez képest. Merthogy sokszor a kapcsolatok nem azért romlanak meg, mert az egyik fél negatív irányba változott volna, hanem azért, mert hiába, hogy az elején tökéletesen megértették egymást, de idővel egyre több olyan dolog bukkant fel, amikben merőben más volt a gondolkodásuk, vagy a hozzáállásuk, és amikor ezekből már túl sok volt, rájöttek, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem értik meg egymást. Mindeközben ők ugyanazok az emberek maradtak, csak esetleg a későbbiekben megszaporodó viták során az egymáshoz való hozzáállásuk változott meg, és kezdtek el a kezdetektől igencsak eltérő módon viselkedni, majd az elégedetlenség, kiábrándultság, csalódottság olyan dolgokat mondatott ki velük, amiket nem kellett volna.
Szintén érdekes, hogy ki milyen szájízzel gondol utólag olyan pozitív eseményekre, amik ezzel az embertársával közösen történtek. Van aki egy idő után bezárja egy dobozba a rosszat, és csak a szépre emlékszik, mert így könnyebb, és ezáltal észrevétlenül meg is bocsájt a másiknak, még ha korábban azt is érezte, hogy ez talán soha nem fog menni. A másik lehet pont az ellenkezőjét érzi, nem tud eltekinteni a rossz dolgoktól, azok beszennyezik számára az összes jót és szépet. Nem arra gondol, hogy azon a napon, abban az órában vagy percben mi volt, amikor az a jó dolog történt, hanem arra, hogy mik jöttek még utána, amik aztán szépen beárnyékolják a pozitívumokat.

Ezen magvas gondolatok úgy születtek meg hősnőnk fejében, hogy hirtelen- mint derült égből a villámcsapás- pontot tett egy ilyen emberi kapcsolata végére. Ahogy ezt a másik személynek megfogalmazta, ez egy az elején ígéretesnek tűnő, de félúton kisiklott barátság volt. Kisiklott, mert olyan érzelmek zavartak be, amik egy barátságba nem férnek bele. Két hónap síri csönd és nagyon nehéz emésztési kísérlet után jött ez a beszélgetés, ami egy ideig úgy tűnt, ismét hatalmas vitába torkollik, mert egyikük a béke és a közös barátok érdekében azt szerette volna, ha egymás kerülése nélkül tudnak tovább létezni, a másik meg felhozta a múltat, amiről egyáltalán nem kellett  volna beszélni. Az egyik bizonygatta, hogy igenis túl van rajta, a másik nem hitte el. Bizonyítékot várt: volt egy vers, amit az egyik eddig nem akart kidobni, pedig két hónappal korábban már felszólították rá, és a másik most hajtja, hogy tegye meg. Mert az nem egy "olyan" vers volt, és tulajdonképpen nem is neki íródott, (még ha róla is szólt). Ki érti ezt...?
És akkor itt a vesztésre álló fél -hősnőnk- úgy dönt, igen, meg tudja tenni, csak azért is megteszi. Rájön, hogy valóban, tényleg túl van már rajta, és az a pillanat, amikor megszabadul a verstől majd ugyanolyan mókás emlék lesz, mint a többi, amin ő mosolyog, ha eszébe jut, nem úgy mint a másiknak, aki nem tud mosolyogni semmin, mert elhomályosította a szívét meg a szemét a harag.
Fogja hát magát hősnőnk, és gyufát ragad. Elégeti a verset, mert az egy művészi folyamat. Ha szimplán kidobná, az olyan tré lenne,és meggyanúsíthatnák, hogy az éj leple alatt kihalássza majd a kukából. Ha összetépi, gyaníthatnák, hogy majd összeragasztja. Nem, ő elégeti. Váljon csak hamuvá...
Kimegy a konyhába, és gyufát ragad. Közben vihog. Ég a papír széle, nagyon füstöl, csípi a szemét hősnőnknek, de ő már edzett, és nem sír. Miért sírna, hisz inkább vihognia kell. A másik közben virtuálisan várja a bizonyítékot, hát most megkapja.A papír már félig elégett, csak a közepe maradt meg, Ausztrália formájú, de ennek valószínűleg nincs semmilyen jelentősége. Beviszi a szobába, és lefotózza. Elküldi virtuálisan, nesze neked...a másik kap egy pár sort, és nem érti, mert a fotó lemaradt, de ez hősnőnk számára nem derül ki. Azt mondja a másik, ez így nem bizonyíték. Hősnőnk rohan a konyhába, tovább éget. de lassú a folyamat, mert a papír lángol, és hogy meg ne égesse magát, időnként bedobja a mosogatóba, majd újrakezdi. Végül csak egy apró csonk marad a versből. A másik tovább várja bizonyítékát, hát megkapja a  csonk fotóját immáron a kukában a boci csoki meg a banánhéj társaságában. Újabb kavarodás, a másik azt hiszi, az Ausztrália csonk a végső állomás, attól fél, így őrzi majd meg hősnőnk, és ez "még rosszabb, mintha semmi sem történt volna!!!!!", de megnyugtatják, hogy már csak a kis csonk maradt, az is a kukában, a többi hamuvá vált, és útban van a szennyvízelvezetőbe. Közben egy másik embertárs gyerekesnek nyilvánítja az egész herce-hurcát, mire hősnőnk megállapítja de már csak magában: ha sírva-nyüszítve, szerelmi bánatodban égetsz el egy neked íródott verset, az valóban gyerekes. De ha a szerelmi bánaton túl, vihogás kíséretében, a vers írójának bevonásával teszed meg, na az már valami más. ;)