Vajon tényleg létezik? És vajon csak emberek tudnak rá reagálni, vagy tárgyak is?
Pár évvel ezelőtt hallottam arról a technikáról, hogy ha gondolatban hívok valakit, és ő nyitott a hívásomra, be fog kopogtatni az ajtómon. Ki is próbáltam nem sokkal később, és a hívott személy két hétre rá felbukkant, mint derült égből a villámcsapás, holott előtte nem láttam vagy egy évig, és immáron két, egymástól távollevő országban éltünk. A későbbiekben viszont sajnos soha nem reagált a "hívásaimra".
Körülbelül másfél hónapja ugyan nem "hívtam" egy akkor már másik illetőt, de egy ideje "őt láttam mindenhol". Szerettem volna, ha tisztázódnak vele a dolgaim, ha békében tudjuk megszakítani a kapcsolatot, és nem kutya-macska módjára. A napon, amikor tényleg szó szerint minden bokor mögül őt láttam előugrani, belebotlottam a bolt előtt. Se ő se én nem akartuk elhinni a véletlen találkozást, mert ugyan még ha közel is laksz valakivel egymáshoz, de ha soha azelőtt nem találkoztatok véletlenül sehol, aztán amikor épp akkor következik ez be, amikor fasírtban vagytok, és legalább az egyik a legkevésbé sem akarja látni a másikat, akkor kissé hihetetlen a szituáció. Ugyanezzel a személlyel durván egy hónappal később szintén véletlenül találkoztam össze, akkor már jóval távolabb a városban, bár akkor egy helyre indultunk, csak megint ott volt az "ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen" felfoghatatlan jelensége.
Valahogy így jártam két, azaz egész pontosan három darab tárggyal is.
Az első egy icipici elefánt, akit egy londoni erdőben találtam szintén teljesen hihetetlen módon. Egyik barátnőmmel sétálgattunk ott épp, amikor is lenéztem a földre, pontosan erre az 1 cm magasságú kis játékra. Rögtön felkaptam "jaj, de aranyos" felkiáltással,barátnőm megszólalni se tudott a meglepetéstől.
A másik egy pár kesztyű volna, amit egy volt munkaadómtól kaptam, bár mivel a kisfiára vigyáztam, és náluk laktam, nem a szokásos főnök-alkalmazott kapcsolat volt köztünk, hanem egyfajta "én segítek rajtad, te meg rajtam" viszony. Nekem adta ezt a pár kesztyűt, mert neki kicsi volt, nekem meg apró kezem van, és pont illett rá. Azóta majdnem 4 év telt el, és még mindig megvannak, holott kesztyűt elveszíteni a világon a legkönnyebb. Ezt be is bizonyítottam, ugyanis vagy az egyiket, vagy mindkettőt nem egyszer ejtettem már le véletlenül utcán, avagy felejtettem bevásárló kocsiban a Tescoban, szerencsére nem lopták el, hanem leadták az információnál.
Pár hete ezt a kesztyűt az a személy vette fel félig viccből, akivel volt ama két véletlen találkozásom, majd a minap egyik este hazafelé tartván megláttam egy fél pár kesztyűt nem messze a házunktól, egy kuka mellett a földön. Sötét volt, ezért nem láttam jól, de olyannak tűnt, mint az én kis kesztyűm. Mivel nem tudtam róla, hogy elvesztek volna, némi rossz érzéssel ugyan, de továbbmentem. Felérve a lakásba rögtön keresni kezdtem őket, de nem találtam, és elfogott a félelem, hogy elvesztek. És még ha valóban az enyém is az ott a kuka mellett a földön, ha az csak egy fél pár, mire megyek vele? De nem hagyott nyugodni a dolog, nem akartam, hogy még ha el is árvult, egy szeméttelepen végezze, ezért lementem érte, és valóban ő volt az. Aztán kiírtam Facebook-ra, hogy hogyan jártam, mire a főnököm odaírta, hogy megtalálta a párját az autójában.
Ezek után gondolom azt, hogy vannak emberek és tárgyak, akik azt akarják, hogy (újra és újra) rájuk találjunk, mert hozzánk akarnak tartozni, vagy -előbbiek esetében- mert még van valami mondanivalójuk számunkra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése